 |   |
Tavaszból nyár lett egy csapásra, súlyos nyár, így szokta a május mindig, mire vége, itt a nyár! De dolgoztam is eleget érte, vagy inkább közben, jaj de jó, hogy nem kell fűteni!!! Május is elszállt tehát, el fog szállni a többi is, mennyit ragadok meg belőle, nem tudom! Csak látom, látom milyen volt, szép színes képek az agyamban, itt is voltam, ott is, ilyen is volt, olyan is! Mindig ugyanaz, mindig más, minden szép, utólag minden szép. De a nyár nekem már fájdalmas, szomorú, minden cseppje kincs, mégsem tudjuk megtartani, mégsem tudjuk tartóztatni, észre sem vesszük, és itt a szüret! Télen az idő múlása örömmel tölt el, egyre világosabb van, közeledik a tavasz, örül az ember egyik nap után a másiknak! Nyáron, nyáron nem, a nyár olyan mint az atom, sugárzik és öl. Azt súgja a fülembe mindjárt vége, mindjárt véged, és tehetetlen vagy! Már gyerekkorom óta ezt érzem, a levágott fűbe temettem írásaimat, rajzaimat, és sírtam, temettem a nyarat, élve temettem! Mire elmúlt már nem is fájt annyira.
De a szobrász szakmunkán végre átrágtam magam, nem lett tökéletes, de végzetes hibát sem ejtettem, nem kell ismételni. Lassan újra faraghatok, sőt faragnom kell, remélem nem lesz nehéz a visszaállás, mert tulajdonképpen mostmár igyekeznem illene. Olyan sok dolgom gyűlt össze a nyárra, hogy menekülhetnékem van, öcsém ilyenkor szokott inkább mulatni menni!